Ma Magyarországon "vegyes" választási rendszer van. Ez annyit tesz, hogy fogjuk mindegyik vegytiszta rendszerből a legrosszabbat, összekeverjük, hozzádobunk egy ki magyar sajátosságot, amitől nem tűnik olyan rossznak az egész, és aztán a választó elé lebasszuk. Ez van, ezt kell szeretni. Hozhatok hozzá Erős Pistát, a penészt tegnap kaparta le róla a Terike a konyhában. A választó meg ül, és megeszi amit kapott.
Az egészben nem ez a legszomorúbb. Hiszen szegény Gizi néni mégis mi a lópikuláért panaszkodna? A plébános majd úgyis megmondja kire kell szavazni aztán kész is vagyunk. Mint ahogy azon is kár felháborodni, hogy a plébi kiprédikálja, hogy kire kell szavazni, aztán az öregasszonyok elmennek és arra szavaznak. Az a szomorú, hogy a választópolgárok fele nem megy el szavazni, mert ő ugyan nem fogja meg még csipesszel sem a faszt. Ezek közül mégis kire? Senkire.
A 2014-es választások utáni időközi parlamenti választások megmutatták, hogy hogyan lehet legyőzni a Fideszt. Az ellenzék szerint. Minden ellenzéki erő beáll az adott körzetben legesélyesebb jelölt mögé, és így lehetőségük van arra, hogy szépen legyőzzék a kormánypárti jelöltet. Mármint olyan helyeken, ahol egyébként nem a helyi beágyazottságú Fideszes ember a legnépszerűbb. Mert akkor így jártunk.
Nem mennék bele abba, hogy mitől zseniális a választótörvény átalakítása, mert azt már millió helyen leírták, azt is, hogy hogyan működik. Dióhéjban a lényeg: Magyarországon személyekre és listákra szavazunk. 199 hely van a parlamentben, ebből 106 egyéni hely, a többi egy bonyolult, legerősebb vesztes, kompenzációs kutyafülékkel operáló listás eredmény alapján dől el. De az igazi bikkfang, hogy egyfordulós a dolog!
A listáknál ez egyértelmű, ez mindig is így volt, hiszen abból egy egyszerű arányszám jön ki, és kész. Ez a szám kísértetiesen megegyezik a pártpreferencia felmérésekkel. Nem véletlen, hiszen az ember bemegy, aztán beikszeli azt a pártot, pártszövetséget, akit preferál a parlamentben. A dolgot kicsit bonyolítja csak meg, hogy lehet, hogy az egyéni képviselőnél olyat választ, akit nem kedvel, de a listánál mindenképp arra megy rá, akit komál.
Na de az egyéni helyek! A Fidesz népszerűsége mindig is 30-40 % körül mozgott 1994 óta. Nem vagyok hajlandó pontos számokat idézni, azt majd igény szerint a levelező tagozat félévi vizsgáján. Régen ez egyszerűen úgy ment, hogy az első fordulóban mindenki kiválasztotta, hogy kire szavaz, aztán ha nem nyert egyből (50% fölötti eredmény, megfelelő részvétel), akkor jött a második forduló, és a politikai hírműsorok kedvenc szófordulata, a választás érvényes, de eredménytelen. Ettől dőlt be az összes Tibi az összes kardjába a presszóban.
Tehát ketten továbbjutottak, viszonylag gyakran egy jobboldali, és egy baloldali jelölt. A jobboldalon akkor még nem darált le mindenkit kedvenc konzervatív gyűjtőpártunk, így a haladó szellemiségű, de jobboldali, konzervatív értékeket valló ember pl. az MDF-re szavazott. De a lényeg az az volt, hogy akár a jobboldalon, akár a baloldalon neki lehetett állni akár választókerületenként alkudozni, hogy ki kit fog támogatni, és a dolog nemcsak, hogy izgalmas volt, de a végén általában még pikáns is.
Így fordult elő például az, hogy 2002-ben a Fidesz kapta a legtöbb szavazatot, de nem ő alakíthatott kormányt. Ez sokaknak annyira fájt, hogy lezárták az Erzsébet hidat. Na de ma már ilyen nincsen. Merthogy egy forduló van. A Fidesz jelöltje adott, néha még mögé teszik a hecc kedvéért nem létező pártok logóit, csakhogy mindenkinek szép nagy plakátja legyen. A gond a másik oldalon van. Mert ugye ott bizony van egy Jobbik, meg sok rosszabbik. Én kérek elnézést a rossz szóviccért, törökgábori mélységekbe süllyedtem.
A lényeg az, hogy míg korábban a második forduló alkudozásai következtében az egyéni választókerületek eloszlása nem volt domináns (meg több is volt), 2014-ben egyértelművé vált, hogy míg a 93 listás hely (mínusz valamennyi nemzetiségi és egyéb firfang) tükrözi a közvélemény-kutatásokat, addig bizony az egyéni képviselői helyek sorsa a kétharmadról dönt. Két zseniális húzása volt a Fidesznek ezügyben. Egyrészt a körzetek határainak átszabása, másrészt a jobbközép bekebelezése.
Sokan mondják, hogy direkt úgy szabták át a határokat, hogy az a Fidesznek kedvezzen. Iszonyatos munka, de megcsinálhatták, a választói adatbázisuk alapján lehetőség volt rá. De valójában nem ezen dőlt el a dolog. Hanem azon, hogy ezek a körzetek már túl nagyok ahhoz, hogy a jelöltek helyi beágyazottságúak legyenek. Pl. Budapesten egy körzetben van a II. és a III. kerület. A jelölt nem mondhatja azt, hogy ő a II. kerületet képviseli majd az Országgyűlésben, mert az általában a III. kerület érdekeivel ellentétes. Innentől kezdve megint a Fidesznek áll a zászló, mert övé a jobboldal.
Mert ez volt a másik zseniális húzás. A kisgazdák, az MDF, a KDNP, a MIÉP leszalámizása, bedarálása mind azt eredményezte, hogy a jobboldalon mindenki a Fideszre szavaz. A Jobbik nem a jobboldal hagyományos része ebből a szempontból. Nem a Fidesztől vesz el szavazókat legalábbis most még nem, meglátjuk Vona végigkalapálja-e a néppárttá alakulást. Ráadásul a régi kétfordulós rendszerben a Jobbik szavazók átszavaztak a Fidesz jelöltjeire. És akkor még a protestszavazók is rájuk szavaztak.
2014-ben már merőben más volt a helyzet, a protestszavazók már nem szavaztak senkire, mert egyszerűen azt látták, hogy úgysem fog hasznosulni a szavazatuk. A Fidesz mindenképpen megnyerte volna a választásokat. Az, hogy ekkora arányban az viszont már csakis a zseniális taktikájuknak köszönhető, és annak, hogy a szétaprózott, milliónyi platformon egymást gyúró, nyúzó baloldal nem ismerte fel, hogyha beállnak a szabályok mögé, akkor eleve elbuktak.
És 2018-ban ugyanez a sors vár rájuk, hacsak nem közelítik meg gyökeresen máshogy a dolgokat. És nem, nem az előválasztás, nem a választási szövetség a megoldás. A dolog ennél sokkal egyszerűbb. Csak ott, ahol még mindig elvi szövetségekről, régi sértődésekről és a szélsőjobb negligálásáról megy a dal, ez nem fog működni. A konstruktív párbeszéden alapuló kormányzás helyreállításához nem ez az út vezet...
Ebben a hosszú eszmefuttatásban arra akarunk fényt deríteni, hogy hogyan tudnánk a magyar politikai rendszert arra kényszeríteni, hogy meghonosítsa a konstruktív párbeszéden alapuló kormányzást. Az előző részeket itt találod:
